Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay terem
Megnyitó: 2026. november 26., 18.00
Megtekinthető: 2026. november 26. – 2027. február 13., keddtől szombatig 10.00–18.00
A belépés ingyenes.

Több mint ötven év után Drozdik Orshi korai rézkarcai és rajzai oda térnek vissza, ahol létrejöttek: a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay termébe. A művész itt tanulta meg a rézbe maratott vonal technikáját, itt rajzolt aktmodell után, itt kezdte megkérdőjelezni a modell szerepét, és itt kereste a nőművész helyét és nyelvét. A kiállítás ezzel a visszatéréssel teszi láthatóvá az intézményi késést, és újra felteszi a kérdést ott, ahol az megszületett: ki néz, ki rajzol, ki beszél, és ki kerül be a művészettörténet könyvébe?

Az 1972 és 1975 között készült rézkarcok és rajzok, a Rézbe mart elméletek, Drozdik feminista, posztkonceptuális és intézménykritikai művészetének elméleti magját hordozzák. A Torzó, A ketrec, A könyvből kilépve és az Én és önmagam: kettősség lapjain a savval maratott vonal, a tollrajz, a könyvből kilépő test és a megkettőzött én kritikai tudást teremt: a test bizonyíték, a könyv kánon, a drapéria intézményi maradvány, a torzó történeti diagnózis. A kanonikus médiumot a művész belülről fordította saját történeti feltételei ellen.

Ezt folytatják Az akt modell törlései és az Individuális mitológia: szabadtánc (Kiradírozom magamat) (1975–1977) lapjai, amelyeken Drozdik performanszainak fotóiról rajzolta, majd radírozta ki önmagát. A nőművész művészettörténeti hiányát a törlés aktusával tette művé. Módszertani előzménye a 20. század eleji magyar feminizmus, Kaffka Margit és Dienes Valéria munkássága. Az államszocializmus teljesültként hirdette az emancipációt, az intézmények pedig a nőművészeket elszigetelt kivételként mutatták be; ebben a megszakított hagyományban a saját tapasztalat adott állandóan hozzáférhető anyagot a kritikai tudáshoz.

Az első terem a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán készült munkákat mutatja be. A második és harmadik terembe a művész ezekhez szorosan kapcsolódó későbbi műveket válogatott: Valakinek az árnyékában (1979–1980, Vancouver, Toronto), Átló eltérítés (1979–1980), Megpróbálok átlátszó lenni (1980, Toronto), Én és a művészettörténet (1979–1982), valamint Kaland a Technos Disztópiumban: Fragmenta Naturae (1988–1990, New York).

„Számomra az önarchiválás több a puszta megőrzésnél: az önfelfedezés felkavaró tapasztalata. Amikor újra előveszem 1972-től készült rézkarcaimat, egy fiatal nőművész útjára tekintek vissza, aki saját hangját kereste egy olyan világban, amelyben a nők története alig kapott helyet az írott művészettörténetben.” (Drozdik Orshi, Budapest, 2026)

A kiállítást a művész saját, első személyű szövegei kísérik. Abban a pillanatban, amikor a kánon, az archívum, a nőművész szerzősége és a kelet-európai művészet helye újraértékelődik, Drozdik ezeket a munkákat a vitához való aktív hozzájárulásként mutatja be.

A kiállítás a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósul meg.

Drozdik Orshi (Abda, 1946) 1970 és 1977 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult: festő szakon Iván Szilárd, grafika szakon Raszler Károly növendékeként, majd a Mesterképzőben. 1978-tól Amszterdamban, Torontóban és New Yorkban dolgozott; New Yorkban a New York University tanára volt, 2005 és 2015 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyetemi tanára. Retrospektív kiállítását (Adventure & Appropriation 1975–2001) 2002-ben a Ludwig Múzeum rendezte. Munkái többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a Ludwig Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a bécsi MUMOK és a Virginia Museum of Fine Arts gyűjteményében találhatók. Munkácsy Mihály-díjas (2003), Prima díjas (2023), a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja; 2026-ban Kaffka Margit-díjat és Cs. Szabó László-díjat kapott, művei az Art Brussels ’68 Forward díját nyerték el.